A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Az oszmán hadseregen általában az Oszmán Birodalom javarészt irreguláris egységekből álló nagy tömegű haderejét. Az Oszmán-törökök Közép-Ázsiából eredtek, ahol rendkívül elterjedt volt a lovas harcmodor alkalmazása, így az oszmán hadsereg fő ütőereje a lovasság volt. A török sereget egészen a 19. századig nem modernizálták.

[szerkesztés] Az oszmán hadsereg, fegyverei és fegyvernemei

A kialakuló katonaság hibrid, komplex rendszerű volt. A nagy tömegű nem reguláris, alacsony képzettséggel rendelkező, szinte semmilyen fegyelmet nem tanúsító egységeknek volt a feladatuk, hogy lekössék az ellenség nagyobb részét, míg a döntő erőt a lovasság és az elit csapatok adták a harcban.
Éppen ezért két vasfegyelmű, reguláris egység alakult ki e célra a szpáhik és janicsárok. A szpáhik a szultántól a katonáskodás fejében kaptak birtokot (ziamet), de csak ideiglenesen.
A janicsárság az emberek tudatában úgy él, mint gyermek keresztényekből muzulmánná nevelt harcosok. Valójában kevesebb mint a fele volt ezeknek keresztény származású, a többi mind török, de akár más nem mohamedán vallású néptől elrabolták gyermekeiket. A keresztény származású janicsárokból nevelték azonban a legfanatikusabb, legkeményebb harcosokat. A keresztény gyerekeket akkor vették el szüleiktől, ha azok elmulasztották, vagy nem tudták a devsirme (gyermekadó) fizetését. A békeidőben a legtöbb keresztény származású janicsár a szerb hódoltságból származott. Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a gyerekeket szállító szekereket az anyák gyakran napokig követték. Ez olyan méretű sebet ejtett a szerbeken, hogy később hasonló okok vezettek a délszláv háborúhoz is.

A janicsárság kezdetben nyílakat használt lövőfegyverként. A 14. század második felétől a törökök a hadseregben elterjeszetették a tűzfegyvereket, de a janicsárság még sokáig megtartotta a nyilait. A törökök elsőként vezették be seregükben a muskétát és az ágyút. A muskéta ellenben akkor még lőtávolon belül is igen pontatlan volt, lassabban töltötték újra és alacsony volt a tűzhatása is. De egyszerűbb volt megtanulni használatát, mint az íjét és ezt jó felismerte a török hadsereg. A muskéta egyetlen módja az ellenség ritkítása, gyengítése, s főleg a lovasság sorainak zavarása. A fő döntő fegyver a hosszú szálfegyverek (pikák, lándzsák, kopják) erejében volt, amelyek a hosszúságuk révén megfelelő védelmet nyújtottak. Az ellenséget ezzel döfték le, vagy szorították vissza. Bár a többi török gyalogos is használt egy időben lándzsát, de megfelelő képesítése nem volt hozzá, mint mondjuk egy európai gyalogosnak. Kardja lényegében minden török gyalogosnak volt, de ez inkább védőfegyverré degradálódott.
A lovasság éppenúgy használt lándzsákat, ezért nekik kellett a döntő rohamot megadni. A török lovasság akkora erővel tudott támadni, hogy azt más európai lovasok nem tudták kivédeni, egyedül csak a lengyel huszárság a szárnyas huszárok, akik a törökökhöz hasonlóan heves rohamozásra voltak képesek. A török lovasság azonban kizárólag könnyűlovasokból állt, nem használt nehézfegyverzetet, legfeljebb lánc-, vagy sodronyinget, esetleg acélsisakot. A lengyelek huszárainak volt páncéljuk, ezzel szemben fürgén mozogtak, s ezáltal felülkerekedtek a törökökön.

A haderő ellátást a roppant birodalom népeire kivetett kemény adókkal oldották meg, amely a területeket tönkretette.

[szerkesztés] Katonatípusok az oszmán hadseregben

Lovasság:

• Akindzsik – a legnagyobb létszámú török irreguláris lovasság. A „megtorló alakulat”, amelynek feladat közé tartozott a helyben történő élelem- és takarmánybeszerzés és a csatatér előkészítése.
• Gurebák – a törökök rendkívül soknemzetiségű egysége, csak egy tizedét képezték oszmánok, a többi perzsa, egyiptomi, arab, tatár, albán, sőt olykor szerb, vagy bosnyák származású volt. Könnyen felismerhetők voltak, hiszen ruházatuk egyáltalán nem volt egységes, egyetlen ismertetőjük tornyos turbánjuk volt.
• Szilidárok
• Dzsebedzsik – könnyűlovasság, amely használt rézsodronyinget.
• Beslik
• Gümüllük
• Müszellemek
• Mamelukok – részben arab, részben török lovasok. Tornyos posztósüveget viseltek.
• Ulifedzsik – részben reguláris könnyűlovas, de nem sokszor vetették be őket a harcba, inkább tábori rendfenntartók voltak.
• Fáriszok
• Besliák

A 15. századtól a török birodalom hűbéresévé teszi a Krími Tatár Kánságot, amelynek lovasai rendszeresen részt vettek a törökök háborúiban kisebb-nagyobb csapatokban. A legszörnyűbb egységei voltak a törököknek, Magyarországon is a legnagyobb pusztításokat ők követték el.

Gyalogosok:

• Janicsárok
• Aszabok – az akindzsik mellett az irreguláris egységek között ők voltak a legtöbben.
• Kumbaradzsik – gránátos török katonák.
• Tüfenkcsik – a janicsárokhoz hasonlóan ők is rendelkeztek puskákkal.
• Piadok
• Delik
• Müsztahfizok
• Bosztancsik – Sokszor a szultán, vagy a pasa sátora körül örködtek.
• Dzsamakok – Ők a nem reguláris janicsárok, akik szinte teljesen török nemzetiségűek voltak. Nekik is lőfegyverük volt.
• Kapudzsik – Némileg reguláris erők, de nem nagyon szerepeltek a harctereken, sokkal inkább a szultán udvarának örzői voltak, így számuk sem volt magas.
• Reiszek

A török seregben a birodalom más népei is szolgáltak, így például a szintén hűbéres román fejedelmek katonasága, vagy a szerbek lovasként, avagy gyalogosként. A csauszok a legalacsonyabb rangú katonák voltak, a tatár lovasok egy része is csausz volt.
Harcosként szolgáltak nagyszámban török szerzetesek, dervisek. A tábori szolganépet képezték lagumdzsik, az arabadzsik (szekeresek), haddádok (kovácsok) és kalkandzsik (pajzskészítők).

[szerkesztés] Tisztikar

• Aga
• Janicsár aga
• Topcsi
• Jaszaul
• Bég (bej)

[szerkesztés] A fegyverzet változása

Nagy Szulejmán uralkodása alatt a török gyalogosok szinte mind lőfegyvert kaptak. Ennek oka az volt, hogy a gyalogság és a tűzérség tüzével gyengíti az ellenséget, míg a lovasság lerohanja őket. A janicsárság is további döntő támadásokat adott, míg a többi gyalogos a nyomában támadott. Ez sokszor jól működött, de elavultá, gyengévé tette az oszmán sereget.
Először is a lovasságot csak megfelelő terep- és látásiviszonyok mellett lehetet döntő támadásra vezetni. Rossz terepeken gyalogosok kellettek, de ehhez a török gyalogok (a janicsárok kivételével) erre nem kaptak megfelelő képesítést. Az európai gyalogság különféle taktikákkal meg tudta állítani az oszmán lovasság rohamát, így megint csak gyalogosok kellettek, de a janicsárság számbeli hátránya miatt nem volt mindig képes megoldani a feladatot, sőt nekik az ellenséges rohamok elhárítására többször alakítani kellett az alakzatukon, amihez szintén kellettek megfelelő külső adottságok.
A törökök rablógazdálkodásuk révén a háborúk zsákmányaiból rengeteg lőfegyvert szereztek, de ezek különféle tűzhatású puskák, muskéták, flinták, szakállasok, pisztolyok stb. voltak, melyeknek más és más volt az értékük a harcban. Fegyveriparuk a törököknek eléggé fejletlen volt, míg az európai lőfegyverek állandóan fejlődtek és a 18. században már a gyors tüzelésű és pontos muskétákkal a könnyűfegyverzetű törököket a gyalogosok egyszerűen szétlövik.
Ha a török támadás kudarcba fullt, csak a reguláris egységek voltak képesek rendezetten visszavonulni, míg a nem regulárisok hátrálása fejvesztett meneküléssé változott legtöbbször, amely magával sodorta fegyelmezett katonákat is. Így sokszor a törökök több kárt tettek magukban, mint az európai seregek.

A török gyengeségei a magyar hadszíntéren az 1664-es szentgotthárdi csatában mutatkoztak meg, ahol a terepviszonyok, s az időjárás a keresztény sereget segítette és a török fejvesztett menekülése révén nagy veszteségeket szenvedett.

A török hadsereg egymástól elkülönülő alaktalan tömegként harcolt, eredményessége harciasságában és vadságában volt mindössze. Így az európai hadak lassacskán fölénybe kerültek.

[szerkesztés] A haderő modernizálása

1826-ban II. Mahmud belekezdett a hadsereg európai mintára történő átszervezésére, főleg az egyre fenyegetőbb orosz terjeszkedés miatt. Feloszlatta a janicsárok rendjét és az egykori irreguláris katonaságból reguláris, európai jellegű katonaságot kezdtek szervezni.

[szerkesztés] Forrás

• Perjés Géza: A Szentgotthárdi csata monográfia, 1964.
• R. Várkonyi Ágnes: Megújulások kora, Magyar Könyvklub, Budapest 2001.
• Gárdonyi Géza: Egri csillagok